Az EU és a bővítés
Az Európai Uniót, mint jelenséget valószínűleg nem kell a Kedves Olvasónak bemutatni. Az európai összefogás több mint 50 éves története a mai napig is él, működik, és egyik legfontosabb jellemzője, hogy egyre több államot érint, és egyre szélesebb körben igyekeznek az együttműködés előnyeit érvényre juttatni.
Az Unió tehát nyitott integráció az európai országok számára (adott esetben a földrajzi és politikai Európa fogalma eltérhet egymástól). Az évek során ezt a lehetőséget kihasználva többen is csatlakoztak az alapító hat tagállamhoz.
Az első négy bővítési kör nem hordozott magában jelentősebb problémát, hiszen főként jó mutatókkal rendelkező államok lettek a közösség tagjai, vagy a szegényebbek gyors fejlődést produkálva hamar megközelítették előrébb járó „társaikat”.
A gondok a kilencvenes években kezdődtek. A vasfüggöny leomlása és a politikai fordulat után a korábbi szocialista tömbhöz tartozó államok szinte kivétel nélkül az integrációhoz való csatlakozást fogalmazták meg a közeljövő külpolitikai céljaként. Az az örvendetes tény, hogy az európai összefogás eszménye ekkora teret hódított, újabb kérdéseket vetett fel. Egyrészt az Unió intézményrendszere 15 tagállammal még hatékonyan működött, azonban egy ekkora bővítés során igen nehézkessé válhat a munka. (Ez be is igazolódott azóta, nem véletlen a Lisszaboni Szerződés aláírása és ratifikációjának központi kérdése.) Másrészt a hidegháborús szovjet befolyás számos problémát hagyott hátra örökségül, amelyeket orvosolni kellett. Ezeket kívánták szabályozni az 1993-as koppenhágai kritériumokkal, amik egyben útmutatóként is szolgálnak az Unióba belépni kívánó államok számára. Harmadrészt probléma volt, hogy a csatlakozási tárgyalások során a helsinki és a luxemburgi csoportot összemosták, és így a két kisebb helyett egy nagy bővítést hajtott végre az Unió. Ennek során számos tagállam élhetett a „ha ezt az államot nem veszik fel, megvétózom az egész bővítést” fenyegetéssel, a koppenhágai kritériumokat felülírták a piaci érdekek, és így problémás államok sora került be az EU-ba. Jelenleg ezek összességét „nyögi” az Unió.
A Balkán államai a délszláv háború miatt fáziskéséssel láthattak csak neki a csatlakozási tárgyalásoknak. Mára szinte mindegyikük párbeszédet folytat ez ügyben az Unióval – eltérő sikerrel.
Albánia rendszerváltása
A hidegháború éveiben Albánia igen érdekes szerepet játszott. A második világháború után Enver Hodza kiépítette a szocializmust az államban, „Szkipetárföld” pedig alapító tagja lett a Kominformnak, a KGST-nek és a Varsói Szerződésnek is. A hatvanas évek során a szovjet-kínai elhidegülés folyamatában utóbbi mellé állt, majd a kínai-amerikai kapcsolatok felvételekor Pekinggel is megszakította kapcsolatát, és megpróbált lekapcsolódni a világkereskedelemről és -politikáról. (Az EBEÉ konferenciáira egyedüli európai államként nem ment el.) Gazdaságát igyekezett a saját erejéből fejleszteni, első külföldi vasútvonalát csak 1986-ban nyitotta meg.
A többpártrendszert 1990. december 11-12-én ismerték el, ekkor alakult meg az első ellenzéki párt is (Albán Demokrata Párt, vezetője Sali Berisha). Az ADP vezetésével zajló tüntetések és más (gyakran vandalizmusig fajuló) népi lázadások az önkényuralom összeomlásához vezettek, amelyet számos kormánytag lecserélése, szükségállapot bevezetése követett. (A lázongások megindították a kivándorlási hullámot is. A görög kisebbség tagjainak nagy része anyaországuk, míg mások Olaszország felé vették az irányt.) 1991-ben megtartották az első szabad választásokat, amelyeket – meglepetésre – az Albán Munkapárt nyert. Az ADP értelmezésében az lehetett ennek az oka, hogy az emberek nem tudták magukévá tenni a demokratikus eszméket, és inkább a fokozatos változást ígérő régi pártra szavaztak.
Fatos Nano vezetésével az AMP egypárti kormányt alapított, ám a folytatódó összecsapások és sztrájkok miatt koalíciót kényszerült kötni az ADP és más ellenzéki pártok részvételével, majd a párt nevet is változtatott (Albán Szocialista Párt). Szintén nagy nehézséget jelentett az elmélyülő gazdasági válság, mely során a termelékenység a felére, a külföldi adósság pedig a duplájára változott.
1992-ben újabb választások zajlottak, amelyet már az ADP nyert – nem kis szerepet játszott ebben a boszniai konfliktus kitörése, melynek során Berisha az albán nemzet egységét ígérte meg – utalva a koszovói albánokra is. A párt 62%-ot szerzett, ráadásul más ellenzéki pártokkal együtt meg tudta teremteni a nagy törvények megváltoztatásához szükséges kétharmados többséget. Ennek következtében az addigi köztársasági elnök, Ramiz Alia lemondott tisztségéről, és vele „a Hodza-féle vezetés utolsó alakja is távozott a politikai életből”. A köztársasági elnök Berisha lett. Albániában is megtörtént tehát a rendszerváltás, újabb országgal gyarapodott a demokratikus berendezkedésű államok sora.
A két szál összekapcsolódik
„A demokráciává válás rögös útján” haladva két (három) fő külpolitikai irányvonal kezdett kibontakozni: Albánia igyekezett rendezni a koszovói albánok helyzetét, emellett pedig céllá vált az euroatlanti integrációhoz való csatlakozás – egyrészt az EU-ba, másrészt a NATO-ba való belépés (az Európa Tanácsba 1995-ben léptek be). Jelen írásban az EU-val foglalkozom.
Az Unió 1999-ben hirdette meg a Stabilizációs és Társulási Folyamatot (Stabilisation and Association Process, továbbiakban SAP), amely a csatlakozási procedúrát igyekszik elősegíteni. 2000-ben és 2003-ban a portugál és a görög elnökség alatt is kifejtette, hogy az ötödik (illetve ha a román-bolgár csatlakozást külön számoljuk, hatodik) bővítési kör után a következő irány a Nyugat-Balkán lesz.
Ennek jegyében Albániát 2002 óta értékeli az Európai Bizottság. 2003-ban – a Balkán többi országát jórészt megelőzve – megkezdődtek az SAA-tárgyalások (Stabilisation and Association Agreement, az SAP „végterméke”), melynek eredményeképp 2006. június 12-én aláírták a Stabilizációs és Társulási Szerződést, és ugyanezen év decemberében pedig az ún. Interim-megállapodást (az SAA hatályba lépéséig érvényes). 2008. január 1-jével pedig a térség többi államához hasonlóan életbe lépett egy vízumkönnyítési megállapodás is. (Bár Albánia a vízumkényszer teljes eltörlésétől még nagyon messze van.)
A felzárkóztatást megkönnyítendő az Unió számos forrásból igyekszik segíteni Albániát (is). 2001-07 között a CARDS-program biztosított millió eurókat a fenntartható fejlődést és a gazdaság érdekét szolgáló reformokra, az infrastruktúra fejlesztésére, a közigazgatás vagy a biztonság megerősítésére – fontos megjegyezni, hogy ezek vissza nem térítendő támogatások. 2007-09 között az MIPD (Multi-annual Indicative Planning Document) összesen 210 millió eurót ad Albániának az intézményrendszer kiépítésére és a határokon átívelő együttműködésre. Szintén létrejött egy válságkezelő csomag a csatlakozni kívánók számára.
Előrehaladás (?)
Az SAA és a Bizottság értékelései tartalmazzák azt a feltételrendszert, amelyet az Unió megkövetel Albániától. Ezekben az EU bátorítja az államot a reformok végrehajtására, nemzeti akciótervek végrehajtására. Emellett rávilágít a problémás pontokra is: a 2008-as jelentés szerint az igazságügy, a romák helyzete, valamint a korrupció és a szervezett bűnözés elleni küzdelem terén további erőfeszítésekre van szükség. Tovább kell erősíteni a jogállamiságot és az állami intézmények megfelelő működését a politikai rendszer hatékony működése érdekében, és biztosítania kell a 2009-es parlamenti választások megfelelő előkészítését és lebonyolítását. A Bizottság azt is elismerte, hogy Albánia hozzájárul a térség stabilitásának fenntartásához. Emellett Európa egyik legszegényebb országaként némi gazdasági fejlődést sem árt felmutatnia – bár az utóbbi években a GDP folyamatosan nőtt (volt honnan).
Megállapítható, hogy az Unió igyekszik segíteni Albániának. A fent említett pénzek folyósítása és a hibákra való felhívás ezt a nézetet erősíti. Az azonban nem valószínű, hogy a csatlakozás a közeljövőben végbe fog menni. Egyrészt a fenti problémák nem orvosolhatók egyik napról a másikra. Másrészt pedig ez jelenleg az EU-nak sem érdeke. A bevezetésben taglalt problémák jelenleg lekötik az Unió minden figyelmét, még a korábban belépni szándékozó Horvátország sem tagja még az integrációnak. Emellett a csatlakozási folyamat elnyúlásánál nem csak az időtényezőt kell figyelni – az EU ugyanis a Nyugat-Balkán belépése kapcsán találta ki a potenciális tagjelölt státuszt. Korábban ez nem létezett, ezzel pedig egy újabb „lépcsőfok” került a csatlakozni kívánók elé. Ez megerősíteni látszik azt a véleményt, miszerint az Unió prioritási sorrendjében a Nyugat-Balkán jelenleg nincs az élen.
Albánia 2009. április 28-án a cseh elnökségnek hivatalosan is benyújtotta csatlakozási kérelmét, mely ősztől lesz téma az Unióban. Kövessük figyelemmel, hogyan zajlanak majd a tárgyalások, és mi lesz az ország sorsa!
(Akit ennél az írásnál mélyebben érdekel a téma, jó szívvel ajánlom Kardosné dr. Kaponyi Erzsébetet és Réti Györgyöt, vagy munkáikat.)
