Ceausescu Székelyföldön jár, nagy tömeg ünnepli, taps és hangos ujjongás. Ceausescu eltérve a protokolltól odalép egy kisgyerekhez és megkérdezi: "Hogy hivnak dákok ifjú ivadéka?" "Lajoska."
Ábel Elemér egy kis székely falu lakosa, idős ember. Megélte a magyar időket, megélte a kommunista meghurcoltatást és túlélte veszekedős és zsémbes a feleségét is. Szülőmegyéjéből sosem ment el, csak egyszer, mert vitték, katonának a festői Bukovinába.
Ő tudja mi fán terem az autonómia. Az autonómiafán. De olyat még senki sem látott. Nem nosztalgiázik a Gheorghiu-Dej-i székely autonóm területért, kapott ő eleget ott, magyaroktól is és románoktól is. Ez nem olyan, mint a székely-magyar narancs… az övék volt, de a fenének sem kellett, miutám megtudták, miről is szól. Fentről jött, felülről is vették el. Magyar is volt, autonóm is, csak éppen olyan mint egy kényszerzubbony. és egy címke, hogy Románia ilyet is tudott. Mert muszáj volt neki.
Ezek az idők már rég elmúltak, emlékek maradtak csak. Elemér bácsi azt meséli, mennyivel többet várt a rendszerváltástól, aztán elkezd székely anekdotákat mesélni, hogy is látja ő ezt a helyzetet, és hogy tulajdonképpen a szülőfaluja száz évvel ezelőtt is ugyanolyan elmaradottnak számított, mint ma. A világ szalad, a székely meg utána kullog, mondja keserűen.
Hiába várunk autonómiát, teszi hozzá, olyanoktól, akiknek ez a föld nem jelent sokat, azért csak szavakban tesznek, vagy épphogy ellenségesek. Magunknak kell tenni érte, mondja, az autonómia, vagy bármi is az, nekünk, hétköznapi embereknek kell azt megvalósítani. Olvassa az újságot ő, tudja, hogy próbálkoznak a kézdi komáéknál is, meg a többi koma is… de lehet-e vajon pityókaföldből kozmocentrum?
Elemér bácsi véleménye jó kifejezi, mi zajlik Székelyföldön: segíts magadon, Isten is megsegít. Tehát ezt elsősorban nem a magyarországi, amerikai, új-zélandi magyaroktól kell/lehet várni, pláne nem a románoktól: a helyi kezdeményezések egyszer csak elérnek egy kritikus tömeget, mint Pesten a biciklisek. Ki tudja…
Miért is nem kell a románoknak székely autonómia?
Finoman szólva, a román történelmi hagyományok nem kedveznek az autonómiának. A bizánci és török lábnyom, valamint a sztálini modell és legújabban a francia unitárius minta a kisebbségek szempontjából nem ígér túl sokat. A történelemszemlélet is a kisebbségi autonómia ellen hat. A legelterjedtebb román történészi felfogás a román állam létrejöttére mint a román történelem csúcspontjára tekint: a dák állam bukása óta minden dák/dákoromán/vlach/román a (végül 1919-ben bekövetkezett) „nagy egyesülésre” várt. Román felfogásban bármilyen intézkedés, amely a legkisebb repedést is okozhatja az új, államon, az első lépést teszi a román állam szétbontása, a Nagy Álom megsemmisülése felé. És mint ilyen, minden elvből megakadályozandó. Hogy ennek a félelemnek a racionalitása mekkora, az nem erre az írásra tartozik, mindenesetre erős, értelmiként hangoztatott érzelmi muníciót ad az autonómia ellenzőinek.
A román alkotmány alappillérei sajnálatos módon ellentétesek az autonómia szellemiségével. (A fordított olvasata ennek az, hogy az autonómia az alkotmányba ütközik). Az alkotmány leszögezi, hogy „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam.” A „szuverén,” „független” és „oszthatatlan” jelzők az autonómia szempontjából semlegesek. Ám az „egységes” és „nemzetállam” kitétel már önmagában is gátja az autonómiának, ráadásul a „nemzetállam” az egyes nemzeti közösségekre nézve sérelmes is, amennyiben nem ismeri el őket államalkotónak. Így az autonómia formális elérése ott kezdődik, hogy az utóbbi két jelzőt vagy kivágják, vagy lecserélik az alkotmányban. Ám az alkotmány egy másik pontja megváltoztathatatlannak deklarálja „az alkotmány alapértékeit,” így ha alkotmányosan is kifogástalanná szeretné bárki tenni az autonómia ügyét, előbb a megváltoztathatatlansági cikket kellene kivenni vagy módosítani. Az alkotmány az államot a románság államának deklarálja, amelyben, mint láttuk, a kisebbségek (kimondottan) nem államalkotó tényezők. Az autonómia előtt az alkotmány legális akadályt képez. A román politikusok egy része és a sajtó ezért könnyűszerrel állítja be az autonómiát alkotmányellenesnek, mint az „egység” megbontására irányuló törekvést. Hogy az alkotmányt könnyű-e vagy nehéz megváltoztatni, az nézőpont kérdése… eddig ez éveket vett igénybe, de a jelenlegi elnökválasztás (2009. november-december) eredménye érdekessé teheti még ezt a kérdést.
A román alkotmány szerint jelenleg az ország azonos szinten lévő közigazgatási egységei között nem lehetnek státusbeli különbségek, nem rendelkezhet egy egység több/más jogokkal, mint a többi. Az autonómia lehetőségét megengedő alkotmánymódosítás nélkül ezért a közigazgatási rendszer megváltoztatása jelenthet megoldást.
Ehhez viszont a román politikai elit támogatására is szükség van, nem is beszélve a lakosságéról, ha esetleg egy népszavazásra kerülne a kérdés. Véleményem szerint a székelyföldi autonómia ügyének önállóan történő lebegtetése biztos kudarcra van ítélve, a kedvezőtlen keretfeltételek miatt. A keretfeltételek (a román közigazgatási rendszer, az alkotmány és a témához alapvetően ellenségesen viszonyuló közvélemény mint potenciális döntéshozó) olyan irányú megváltoztatására van szükség, amely a többi közigazgatási egységet annyi önálló jogkörrel ruházza fel, amely a jelen elképzelések szerint csak egy autonóm területet illetne meg.
A fő állításom az, hogy a de iure autonómia bármilyen formájához a román többség beleegyezésére van szükség. Hogy de facto el lehet-e érni valamilyen nagyobb mozgásteret a saját ügyek intézésében a jelenlegi jogszabályi keretek között, az talán kevésbé kérdéses. Itt a válasz véleményem szerint igen. Elemér bácsi is ezt mondta, lényegében.
A magyar megközelítés a „minden megengedett, ami nem tilos” elv mentén operál, míg a román hatóságok felfogása és gyakorlata az „ami kimondottan nem megengedett, az tilos is” hozzáállásban kristályosodik ki.
Az autonómiakövetelések sem egyoldalúan a területiségre helyezik a hangsúlyt, gondolva a vegyes és szórványterületekre. Ahol a területiség szóba kerül, az Székelyföld (amely Románia kellős közepén helyezkedik el).
Érdekeltséget kell teremteni a román fél számára is. Vagy legalábbis semlegességet. Egy országos autonóm rendszernek nyilvánvaló előnyöket kell biztosítania az újonnan létrehozott közigazgatási egységek lakóinak, valamint a politikai vezetésnek minden szinten, máskülönben már az elfogadtatása sem lehetséges. Arra szinte nincs is esélyt, hogy egy kijelölt egységen tesztelni lehetne az új közigazgatás előnyeit és hátrányait, és hogy ez a kiválasztott terület éppen Székelyföld lenne.
Egy különleges jogállású terület valószínűleg semmiben nem érintené a rajta kívül élők életét a mindennapok szintjén. Azaz egy bukarestinek, konstancainak, temesvárinak a mindennapi életére biztosan nem vagy elhanyagolható mértékben lenne hatással. Annál inkább a benne lakókét. És ki ne akarna autonómiát Székelyföldön (az ottani románok/egy részén/ kívül?)
Egyértelműen be kell mutatni, hogy miért jó az egy székelyföldi románnak, ha autonóm területen él. Ezt a kérdést csak akkor lehet megkerülni, ha az egész ország közigazgatását a regionális szint jogköreinek bővítésével reformálják meg, hiszen így nem tesznek kivételt Székelyfölddel sem.
Megint csak, ha lesz egy ilyen régió. A modern magyar közigazgatáson belül Székelyföld megyékre tagozódott, később többnyire Románián belül is. Kétszer fordult elő, hogy egész Székelyföld mégis közigazgatásilag egy egységet alkotott, az 1849-es forradalom és szabadságharc (és polgárháború) alatt mint Udvarhelyi Katonai Kerület, valamint 1952 és 1960 között mint Magyar Autonóm Tartomány. Ez utóbbiról meg kell jegyezni, hogy ezt személyesen Sztálin nyomta le román elvtársainak torkán, azaz korántsem a román vezetők meggyőződése, vagy egy román-magyar megegyezés hozta létre. És bár gyakori hivatkozási alap ma is, egy sztálinista diktatúrában valós tartalma semmilyen autonómiának nem lehetett. Területi autonómiára a siker halvány reményével egyedül a magyar közösség pályázhat, viszont a kulturális autonómia minden romániai kisebbség számára elérhető, valamint kisebb (de eddig még áttörhetetlen) akadályokba ütközik.
Autonómiát alulról is lehet építeni sokkal szerényebb eszközökkel. Az önkormányzati összefogások és regionális projektek megteremthetik azt az összeszokottságot és rutint, amely az együttműködéshez elengedhetetlen regionális szinten. Ugyanakkor az önkormányzatok gazdálkodásának nagyobb teret biztosító szabályozás az utóbbi évek lendülete után megtorpanni látszottak az első Boc-kormány ideje alatt. Az alulról építkező (Székelyföld egészét vagy nagy részét érintő) kezdeményezések ezzel szemben bármilyen sikeresek is, előbb-utóbb a fejlődésük beleütközik az adott adminisztratív korlátokba. A helyi kezdeményezések cselekvési szabadságát növelni kell, de eljön egy szint, ahol a helyi szabályozás már nem lesz elég, a (jobb híján nevezzük úgy) regionális pedig nem lesz lehetséges. Újabban a közigazgatási reform a politikai közbeszéd témája lett, ugyanakkor a napirenden számos más kérdés előzi meg jelen pillanatban, a gazdasági válságtól a belpolitikai mocsárharcokig.
Most azonban megint helyzet van, pontosabban az RMDSZ van helyzetben. Az elnökválasztások után újra Băsescu elnök kapott mandátumot, ami mindenképpen jobb, mintha Geoana nyert volna. Mert míg Geoana nem üzent semmit a magyaroknak (legalábbis semmi jót), addig Băsescu három dologból egyet kategorikusan elutasít, egybe belemegy, egyről pedig tárgyal. Az újonnan alakult PD-L – RMDSZ kormány napirendjére tűzte a kisebbségi törvényt, ami már 2005 óta húzódik a parlamentben. Akkor emlékeim szerint mintha éppen a PD-n akadt volna meg, de meglátjuk, most átmegy-e. Ennek az elfogadása mérföldkő lehet, mégha az autonómiát nem is ez fogja elhozni. Szellemi fronton a román történelmi félelmekre kell válaszolni, gyakorlatilag pedig a Székelyföld önálló(bb) gazdasági alapjait megteremteni ahhoz, hogy az autonómia a vágyálmok fellegei közül leszálljon a székely hegyek fölé.
