„A politikai illúziókról való lemondásnak főleg azért volt ekkora jelentősége Lengyelországban, mert lehetővé tette … [katolikus] értelmiségi köröknek, hogy szembenézzenek azzal a mély identitásválsággal, amely egész Európában jellemezte a háború utáni katolicizmust, és feltárják a kapcsolatot a katolicizmus és az antiszemitizmus között” – írja Nicolas Bauquet A Mindszetyzmus c. tanulmányában (In: A magyar jobboldali hagyomány, Osiris, 2009), ellenpontot képezve a magyar klérus által a ’40-es végén követett harcos ellenállási politikával.
A Der Spiegel 2007. augusztusában ezzel szemben arról értekezett (angol változatban: The Battle for Souls; 2007. augusztus 1.), hogy már 1990-ben sokan „lengyel Kulturkampfként” tekintettek a katolikus egyház politikai érdekérvényesítő módszereire, és azóta is folyik a csata a lelkekért – illetve, ami számunkra itt fontosabb, a lengyel nemzeti értékek képviseletéért. Annál is inkább hihető ez, mert egy Franciaországban élő lengyel szerzetes személyesen mesélte nekem, hogy otthon az egyház az élet minden terén kötelező iránymutatást ad híveinek, és ez az iránymutatás többnyire kifejezetten konzervatív szellemiségű.
Hogyan történt ez a transzformáció? Nos, a lengyel egyház az ország szovjet megszállása után sajátos utat választott. Lemondott a katolikus párt támogatásáról, amelybe beférkőztek a kommunisták – és elhatárolta magát a fasisztából kommunistává lett Bolesław Piasecki nevű pap PAX nevű úgyszólván békepapi mozgalmától is. Ugyanakkor Wyszyński prímás pontosan tudta, hogy az egyház Lengyelországban – sőt, ő személy szerint, még ha három évig (1953-56) őrizetben is tartották – megkerülhetetlen tényező, és katolikus párt közbeiktatása nélkül, a püspöki kar közvetlenül képviselte hívei érdekeit. Az állammal való szakítás nem jelentette a politikával való szakítást, sokkal inkább azt, hogy a „valódi” lengyel nemzetet megtestesítő egyház elhatárolódik a materialista, marxista államtól, és ezért nem vesz részt annak intézményeiben (habár a Szejmben mindvégig helyet foglalt egy kis, Znak nevű világi katolikus értelmiségi csoport, a klérus nem rajtuk keresztül tárgyalt a párt vezetőivel). Ugyanakkor bizonyos, hogy ez a mégiscsak egyfajta visszavonult helyzet a múlt tisztázására is lehetőséget nyújtott.
1956 után azonban az egyház fokozatosan erősíteni kezdte pozícióit, és rendre kihasználta a szocializmus bukdácsolását, válságait, leginkább az 1980-as Szolidaritás-féle sztrájkot, ahol kiállásuk mentette meg a pártállamot a küszöbön álló lázadástól, és talán Lengyelországot is a polgárháborútól. Viszont egyre világosabban lehetett kritizálni a rendszer megnyilvánuló gyengeségeit, és ez a lehetőség a katolikus egyház köré gyűjtötte az elégedetlen értelmiség java részét – nem hívőket is. Így történt, hogy lassan a katolikus egyház valóban szinte eggyé vált az alternatív, a valódi Lengyelországgal.
1989 szeptemberében – szinte pontosan 20 évvel ezelőtt – megtartották az első szabad választásokat, amelynek folytán a Szolidaritás kormányzó erővé vált, és ezzel véget ért az egyház ellenzékben eltöltött fél évszázada.
Az új helyzet azonban kihívásokat szült: a kötelező iskolai hittanoktatás bevezetése után az alkotmány preambuluma, majd a Szentszékkel kötendő konkordátum tartalma borzolta a társadalomban a kedélyeket. Míg előbbi esetében hosszú vajúdás után kompromisszumos szöveg született, mely az Istent minden igazság, jóság és szépség forrásának elismerő és az ezen értékeket más forrásból származónak hirdető lengyelek egységes nemzetére hivatkozik, utóbbit a kormány meglehetősen váratlanul, és viharos hirtelenséggel fogadtatta el a Szejmmel 1993-ban.
A lengyelek ma is sokkal vallásosabbak, mint Európa legtöbb népe: a lakosság 50%-ot meghaladó része jár rendszeresen szentmisére. Ugyanakkor Jan Szczepański szociológus már a ’80-as évek végén felhívta a figyelmet arra, hogy a vallásukat gyakorlók közül sokan nem, vagy csak szelektíven ismerik el és élik meg az egyház tanítását fontos életviteli kérdésekben – vagyis, ahogy természetesen mindenhol, köztük is megfigyelhető egyfajta „vasárnapi kereszténység”. Az egyház pedig nyilvánvalóan a társadalomformálás olyan ambiciózus igényével lép fel, amely jóval egyöntetűbb elfogadást feltételezne.
Az egyház körül csoportosuló alternatív Lengyelország győzött, és ma ő a hivatalos Lengyelország. Ezzel az egyház bizonyos fokig a hatalom részese lett, és egyúttal a győzelem mámorában kissé meg is merevedett. Természetesen ez érthető, hiszen nehéz múlt áll mögötte, és a hosszú küzdelem általában összezárja a sorokat. Talán hasznos lenne újból kicsit visszább vonulni, ahogy 1945-ben tették? Vagy ez a nemzet sok évszázados félhivatalos képviseletének feladását követelné meg? A helyzet újszerű, de jellemzően közép-európai. A megoldás nem könnyű. Kérem a Jóistent, hogy segítsen megtalálni…
