Ne mutlu Türküm diyene – áll a Haydarpasa vasútállomás bejáratánál Atatürk ismert jeligéje; Isztambul szívében. A híres mondat annyit tesz, hogy „De boldog aki töröknek mondhatja magát”. Mindez a török nemzetállam kialakulásának korát idézi, amikor az első világháborút követő években hatalmas népmozgások formálták át Anatólia etnikai arculatát. A kemáli éra alatt kialakított nemzetfelfogásban alapvetően a francia mintát vették át (ahogy a szekularizmusban és sok minden másban is rengeteg párhuzamot találunk), tehát a Török Köztársaság állampolgára = török (nemzetiségű). Azonban ez sem akkor, se most nem állja meg a helyét.
A hivatalos török doktrína változni látszik. A török miniszterelnök, Recep Tayyip Erdogan 2009 július 3-án egy sajtótájékoztató alkalmával bejelentette, hogy a törökországi kisebbségekkel szemben durva politikát folytattak, s üldözték őket. Külön kiemelte az I. világháború alatt, illetve végén lezajló eseményeket, lakosságcseréket, melyek révén a háború előtti kb. 2 milliós görög, 1,5 milliós örmény, és fél milliós zsidó népesség a töredékére olvadt. Ráadásul a miniszterelnök elismerte, hogy a törvényileg biztosított nem-muszlim vallási kisebbségek védelme sem volt mindig kifogástalan. A bejelentésnek hatalmas visszhangja lett külföldön és Törökországban egyaránt. Ugyanis a deklaráció üzenete nemcsak egy EU-konformabb kisebbségpolitika (illetve a csatlakozás előkészítése) felé tett lépés volt, hanem ezzel együtt a török nemzetfelfogást is kritikával illette.
Történelmi előzmények
A mai Törökország etnikai összetételének kialakulása 1071 után kezdődött, amikor Alp Arszlán legyőzte a manzikerti csatában IV. Diogenész Romanoszt, és a győzelem utáni bizánci trónviszályt kihasználva benyomultak a szeldzsuk-török törzsek az anatóliai félszigetre. A folyamat több évszázadot vett igénybe, s a szeldzsuk birodalom felbomlása után főleg spontán törzsi betelepedéssel kell számolni. Így kerültek a 13- század elején az oszmán-törökök törzse Konstantinápoly előterébe. A fokozatos török beáramlás révén az addig főleg görögök, örmények és szlávok által lakott félsziget etnikai térképe átalakult. Ráadásul a balkáni terjeszkedés idején Anatóliából (elsősorban annak északkeleti területeiről) nagy számban telepítettek Bulgária, Görögország és Macedónia területére törököket, míg helyükre szlávok érkeztek.
A 16. századra a Kárpátoktól a Perzsa-öbölig elterülő, sokmilliós birodalom rengeteg etnikumot egyesített, de ez a sokszínűség Anatóliára is legalább olyan jellemző volt, mint állami szinten. Mint minden soknemzetiségű birodalomban, az Oszmán államalakulatban is a dinasztiahűség volt a legmeghatározóbb. Ennek a kornak a terméke az oszmanli kialakulása, amely egy török alapon álló, nagyon sok arab és perzsa nyelvi hatást magán viselő, arab írást használó hivatali nyelv lett. A középkor és kora újkor legfontosabb identitásképző tényezője a vallás volt. Az oszmán állam ráadásul vallási alapon milletekbe szervezte a különböző népeket. A 19. századig csak 3 millet létezett: az örmény, a zsidó, és az ortodox. Ezeknek a vezetői a vallási vezetők voltak, akik hatalmukat megőrizendő rendszerint jó viszonyt tartottak fent az állammal. Emiatt a Balkánon végbemenő nemzeti ébredések első célja az önálló nemzeti egyház létrehozás, első ellenfele pedig a konstantinápolyi görög pátriárka volt. Ennek távolabbi hatása pedig az, hogy a vallási hovatartozásra a térségben sokkal nagyobb hangsúly esett, mint a nemzetire. Mindezek mellett a vallási és etnikai keveredés évszázadok alatt folytatódott, természetes asszimilációként a török etnikum és/vagy a muszlim vallás felé (az asszimiláció és nyelvcsere mértéke hatalmas lehetett; elég arra gondolnunk, hogy a török lakosság genetikailag közelebb áll balkáni szomszédaihoz, mint a közép-ázsiai türk népekhez).
A nacionalizmusok és az összeomlás kora
A 19. században két nagy kihívás érte a birodalmat: Oroszország és az ébredező nacionalizmusok. Az előbbi folyamatos előrenyomulása a Duna és a Kaukázus térségében azzal jártak, hogy az orosz uralom elől a birodalom belső területei felé menekültek a muszlim népek. Ezzel párhuzamosan a kialakuló török nemzettudatban a 19. század utolsó felében egyre inkább Anatólia foglalta el a haza („Vatan”) képét. A bevándorlás nagy ütemben zajlott (ennek mértékét milliós nagyságrendűre szokták tenni), különösen 1878 után: krími tatárok, cserkeszek, bulgáriai törökök, majd később bosnyákok, albánok telepedtek le Törökországban.
Sajátos etnikai csoportot képviseltek a karamanlik, Anatólia keleti területein élő, (némi görög hatással ugyan) török nyelvű, ám a görög ortodox vallást követő etnikai csoport. Eredetük bizonytalan: vagy eltörökösödött görögöknek, vagy pedig még a bizánci időkben áttérített törökökként szokták leírni őket. A háború előtti években kb. 400 000-re tették a számukat.
Az örmények alkották a második legjelentősebb csoportot. A századfordulón az Oszmán Birodalom lakosságának kb. 6-8%-át alkották. A birodalom népei között a fejlettebbek közé számítottak: önálló millettel rendelkeztek már évszázadok óta; kereskedőik, kézműveseik pedig nagyon fontos szerepet játszottak az állami gazdasági életében. Az orosz támogatásnak köszönhetően, pedig egyre radikálisabban követelték az önállósodást. Azonban legnagyobb problémájukat az örmény településterület szétforgácsolódása jelentette. Egyrészt a birodalom nagy, tengerparti városainak jelentős részében nagy számban éltek: az isztambuli és izmíri örmény közösségek száma százezres volt. Mindemellett az örmény törzsterületnek számító Kelet-Anatóliában alig volt olyan régió, ahol többséget alkottak volna (egyedül az orosz fennhatóság alá került kaukázusi területeken). Legjobb esetben is a lakosság felét-kétharmadát adták egy kurd vagy török többségű területen, miközben szintén százezres közösségeik éltek jóval délebbre, Kilikkiában, a mai Adana térségében (ez a településterület még a keresztes hadjáratok korában jött létre, amikor az ide vándorló örmények megalapították Kis-Örményországot).
A karamanlikhoz hasonlóan szintén sajátos keveredés révén jött létre az örmény nyelvű, azonban muszlim hitet követő hemsire népcsoport. Az Anatólia keleti területein élő örménység egy része a 16-17. század folyamán térté át a muszlim hitre, azonban szokásaiban több keresztény hagyományt is megőrzött.
Az iráni nyelvcsaládba tartozó kurdok, alkották a harmadik legnagyobb kisebbséget a birodalomban, számuk a mai országterületre vonatkoztatva 1-1,5 millió fő lehetett. Ez a népesség azonban a már említettekhez képest jóval fejletlenebb volt, mivel javarészt törzsi szervezetben éltek.
Ekkoriban a vallás azonban még fontosabb szerepet töltött be, mint a nemzeti identitás. A nacionalizmusokkal ez indult lassú változásnak: a görög, a bolgár, az örmény, az arab elszakadási törekvések A török meglehetősen későn, a 19. század végén kezdett kialakulni, jellemzően egy maroknyi értelmiségi csoport vezetésével (legjelentősebb képviselői: Yusuf Akcura oroszországi tatár, vagy a kurd származású Ziya Gökalp voltak), és a birodalom megmentését célzó négy nagy áramlat közül (iszlamizmus, oszmanizmus, türkizmus és nyugatizmus) csak egyet jelentett. Az ifjútörök forradalomban viszont már befolyásos helyet szerzett magának, s az első világháborúban a pántörök terveket dédelgető Talat-Enver-Cemal triumvirátust nagyban befolyásolta döntéseiben. A balkáni háborúk (1912-13) a birodalom európai részét töredékére zsugorították. Thesszaloniki (Szelanik) elvesztését is hatalmas traumaként élte meg az oszmán (török) elit: a területvesztést követő népirtások pedig tovább mélyítették a keresztények és muszlimok közötti szakadékot. A történtek nyomán a birodalomban felerősödött a nacionalista diskurzus: 1913-ban a török nyelv lett az oktatás nyelve, és a nem-muszlim közösségek számára is kötelezően oktatandó nyelv lett.
Az első világháború és az azt követő évek eseményei pontosan nyugtázták a nacionalizmus elszabadulását. 1915-17 között került sor az anatóliai örmény lakosság jelentős részének deportálására (és pusztulására, melyről azonban e bejegyzésben nem kívánunk kitérni), egy lehetséges front mögötti felkelést megelőzendően. Ezekben az években az ország keleti része jelentősen elpusztult: nemcsak a front hatására, hanem örmény szabadcsapatok tevékenysége nyomán is, melyet török megtorló akciók követtek. Azt is hozzá kell tenni, hogy az örmények áldozatainak jelentős része kurd volt, mivel ők alkották a régióban a muszlim lakosság döntő részét.
A háború lezárása után Musztafa Kemal vezetésével a törökök a sevres-i béke revíziójára törtek, amelyet a görög csapatok visszaverésével (a Szovjetunió hathatós támogatása mellett) el is értek. Mire a Lausanne-i békét aláírták, már le is zajlott a görög-török lakosságcsere, melynek értelmében kb. 2 millió görög és kb. 1 millió török hagyta el otthonát. Fontos megjegyezni, hogy a szerződésben a vallás volt a domináns: nem az etnikum, hanem a vallási hovatartozás alapján választották ki az embereket. Emiatt például több tízezer muszlim görög is Törökországba került; a javarészt török nyelvű karamanliknak pedig menniük kellett, míg az inkább örményt beszélő hemsirék maradhattak.
Kemáli éra: a nemzettudat megszilárdítása
1923-mal tehát megtörtént az anatóliai félsziget de facto muszlimmá válása. Ez elképzelhetetlen lett volna a görög és örmény hadsereg elleni muszlim összefogás nélkül. Erre Musztafa Kemál a háború kirobbanásától kezdve épített: 1919-ben, a sivasi kongresszuson (ahol ráadásul főleg az ország keleti, főleg kurdok lakta területek vezetői jelentek meg) a muszlim egység jegyében hívta hadba az ország népét. A hadseregben a kurdok nagy számban vettek részt, ahogy lázok és cserkeszek is.
A békeévek beálltával a kemáli politika megváltozott: francia mintára bevezette a szekularizmust, amely az iszlám szerepét változtatta meg. Ez alapjaiban felforgatta kurdok és törökök viszonyát, akik szembenállása kemál haláláig 3 nagy felkeléshez vezetett. Ráadásul a szekuláris államrend létrehozás mellé egy erős nacionalista diskurzus párosult, amely a francia mintára egységes nemzetállamot kívánt elérni.
Ebben a korban alakult ki – előzményeit láttuk – a napjainkig többé-kevésbé jelenlévő török „etnopolitika” három pillére.
1) Az „anyaállam-koncepció”: Törökország a Balkán és a Kaukázus muszlimjai felé mindig is szolidaritással tekintett. Mivel az albánság, vagy a bosnyákság muszlimmá válásában kétségkívül meghatározó szerepet játszott az Oszmán Birodalom, ennek a szolidaritásnak alapja nyilvánvaló. Ezen területek elvesztése után befogadó államként viszonyult az onnan Törökországba települőkhöz: különösen a század elején, amikor az identitást még a vallás jobban meghatározta, nagy számban települtek át bosnyákok és albánok az Anatóliai-félszigetre. A két világháború között, illetve 1945 után több szerződést is született Törökország és Bulgária, valamint Jugoszlávia között, miszerint a török, vagy muszlim lakosság áttelepedhetett Törökországba. Az előbbivel 1913-ben, 1925-ben, az 50-es évek elején, 1960 és 1970 között, valamint 1989 között került sor nagyobb, százezres népmozgása, míg Jugoszláviával többször tervbe vették a koszovói albánság törökországi áttelepítésének ötletét. 1953-ben életbe lépő szerződés nyomán pl. 250 ezer „török” hagyta el Macedóniát és Koszovót… Az sem meglepő, hogy a boszniai háború miatt kb. 50 ezer bosnyák menekült Törökországba. A bevándorlás máig nem állt meg. A Szovjetunió gazdasági összeomlása után oroszok, és közép-ázsiaiak érkeztek Törökországba (kirgizek, türkmének stb.).
2) Telepítés-politika: Törökországnak 1923 után nagy szüksége volt a munkaerőre. Ezért sem meglepő a már felvázolt „anyaállami” viselkedés. Azonban arra nagy hangsúlyt fektettek, hogy a betelepedők ne hozhassanak létre nagy, összefüggő etnikai tömböket. A határzónákba nem költözhettek (kivéve a bulgáriai törökök); így az albánok, bosnyákok legtöbbször az ország középső területein találtak új otthonra (arra szintén figyeltek a török hatóságok, hogy sehol se alkossanak 10%-nál nagyobb népességet).
3) A török nemzeti-diskurzus és törökösítés. Törökország nemzetállam lett, hivatalos nyelve a török. Mindehhez jelentős törökösítés társult (oktatás kizárólagosan a török nyelv stb.), amit – mint láttuk - a telepítéspolitikával is igyekeztek elősegíteni.
A nemzetiségpolitika hatásai
A már fentebb vázolt kisebbségpolitika a különböző népcsoportokat eltérően érintette. Ezeket az alábbiak szerint foglalhatjuk össze:
a) A vallási kisebbségek. A Lausanne-i békeszerződés néhány pontja szabályozta a törökországi kisebbségek helyzetét. Mindmáig ez a dokumentum az ország egyetlen, a kisebbségek jogaival foglalkozó törvényi szabályozása. A békeszerződés 3 kisebbséget különböztet meg, vallási alapon: a görögöket, a zsidókat és az örményeket. Ők saját hitoktatásukat és nyelvi óráikat megőrizhették, azonban számuk a korábbi az első világháború előtti évekhez képest töredékére olvadt. A lakosságcserét követően még mindig százezres létszámú görögség 1955-ben csökken a töredékére, amikor Thesszalonikiben Kemal Atatürk szülőházát megrongálták: Isztambulban a feldühödött török tömeg feldúlta a görög üzleteket, házakat gyújtott fel, s a több napos incidens az isztambuli görögség több tízezres kivándorlásával ért véget.
Mivel ezzel a szabályozással csak a keresztény közösségek kapták meg a „kisebbségi” státuszt, érdemes foglalkozni a legnagyobb muszlim, de nem szunnita népességgel is. Ezeket aleviknek hívják, melyek főleg az ország déli területein élnek: vallásuk több ponton a kereszténységgel mutat közös vonást (a síiták közé is sorolják őket). Az ő számuk kb. 11 millió, azonban szunnita hitoktatásban részesülnek (a szunnita hitoktatás mindenki számára kötelező), és az állami valláspolitikában semmilyen speciális jogokkal nem rendelkeznek. Ez mind az I. világháború előtti, mind az azóta eltelt időben megmaradt (a z 1970-es években még pogromokra is sor került néhol).
b) Bevándorlók. Mint már említettük, a birodalom zsugorodása nagyfokú bevándorlást hívott életre, illetve a 20. században telepítési-szerződések révén újabb tömegek érkeztek, elsősorban a Balkánról. Ezek a csoportok voltak a leginkább fogékonyak a török kultúra és nyelv átvételére (mindezt megkönnyítette az országos telepítési politika). Ezek a csoportok kevésbé voltak ellenállóak a természetes asszimilációval szemben, hiszen eleve új, török többségű környezetbe kerülvén hamarabb feladták nyelvüket és beolvadtak az egyébként hasonló kultúrával rendelkező törökségbe. Legtöbbjük esetében ráadásul a nemzeti identitás még ki sem alakult, és a legnagyobb köteléket a vallási azonosság jelentette (az I. vh. után Törökországba vándorló bosnyákokat is ez mozgatta). A török „bevándorláspolitika” tehát sikeresnek tekinthető a nemzetállam-építésben: nagyszámú, ám viszonylag könnyen asszimilált népességhez jutott, melynek többsége mára elveszítette nyelvét és önálló nemzeti identitását.
Legnagyobb csoportjukat a cserkeszek tették ki. A szó a Kaukázus északi előterében élő muszlim népekre vonatkozott, akik 1860-tól kezdve települtek be nagy számban a birodalomba. Továbbá meg kell említeni a török nyelvcsaládba tartozó karadzsájokat, akik 1880-as évek folyamán menekültek a Kaukázus vidékéről a birodalomba.
A balkánról bosnyákok, albánok és pomákok kerültek az országba. Jelentős részük a területvesztést követő népirtások idején áramlott Törökországba, majd az I. vh. után inkább szerződések és spontán betelepedések révén érkezett.
c) A nemzetté válásban megrekedő „őshonos” csoportok. Ezen népek két nagy részre oszthatóak: török nyelvet beszélőkre és nem török nyelvűekre. Az előbbi kategóriába tartoznak a türkmének vagy turkománok, melyek vándorló életmódot folytattak és a török nyelv egyik változatát beszélik. Elsősorban az ország keleti részén élnek; különöse jelentőségüket az adja mostanság, hogy iraki Kurdisztán területén is megtalálhatóak, számuk ráadásul meghaladja az 1 millió főt: a török külpolitika az utóbbi években egyre nagyobb érdeklődéssel fordult feléjük.
Egy másik jellegzetes csoport, a yörükök a Torosz-hegység fennsíkjain élő félnomád életmódot folytató népesség; nyelvük közel áll az oszmán törökhöz (ők is az oguz-török ághoz tartoznak). Egyes csoportjaikat a Balkánról 1923-ban telepítették Törökországba.
A nem török nyelvet beszélő etnikai kisebbségek közé tartoznak az ország északkeleti részén élő lázok, pomákok (kelet-thrákiai területen), és a kurdok. Velük külön fogunk foglalkozni.
d) A nemzeti kisebbségek. Az önálló állammal rendelkező, ám kisebbségi sorban élő népek közé sorolhatjuk az arabokat (a görögöket, örményeket, zsidókat a vallási besorolás miatt vettük külön, mivel a török hagyomány is eszerint különbözteti meg őket). Ők elsősorban az ország déli határsávjában élnek, és a Lausanne-i békekötéskor, illetve 1939-ben Hatay tartomány (Alexandrette-i szandzsák) a francia protektorátus alatt lévő Szíriától történő elcsatoláskor kerültek (ismét) török fennhatóság alá. A főleg a pontuszi területen élő grúzok az utóbbi évtizedekben kezdtek egyre nagyobb önállóságot mutatni, azonban számuk nem jelentős.
e) A kurdok iráni nyelvet beszélő népesség, mely elsősorban az ország keleti területein él.
Az 60-as évektől kezdődően a kurdok körében is megkezdődött a demográfiai robbanás. 1960-ban a 27,8 milliós népességből 2,5 millió volt kurd (8%), mára arányuk megduplázódott. A népességnövekedés mellé később politikai aktivizálódás társult; a 80-as évek derekán Abdullah Öcalan vezetésével megalapított PKK (Kurd Munkás Párt) terrorakciók sorozatával próbálta kiharcolni a kurd önállóságot. Erre, és a növekvő kurd demográfiai nyomásra válaszképp a török vezetők a kurd településterület megbontásával és hadiállapot kihirdetésével válaszoltak. A 90-es években a kurd falvak szomszédságában lévő tankok látványa mindennapossá vált. A háborús viszonyok elszegényítették a keleti területeket, ahonnan a kurdok milliós nagyságrendben vándoroltak nyugatra, elsősorban Isztambulba (illetve Németországba), miközben a helyben maradók jelentős részét városokba kényszeríttették a törökök (ekkor duzzadt több százezresre a térség legtöbb városa).
A fordulat: új kisebbségpolitika az AKP alatt?
2002 óta több szempontból is új hangot ütött meg a török elit a ksiebbségekkel kapcsolatban. Ennek a fő mozgatórugóit elsősorban az EU-s csatlakozásban és amerikai nyomásban kell keresnünk (bár a PKK tevékenységét az Egyesült Államok is elítéli, azonban az USA is a kérdés mielőbbi megoldása mellett van elkötelezve.
Ennek köszönhetően
1) Rádiók és televíziók: 2004. június 7-én az állami rádió és televízió egy-egy csatornáján (Radyo1, TRT3) engedélyezték a törökön kívül más nyelveken történő sugárzást (mint bosnyák, arab, kurd), ami óriási előrelépés volt a korábbi időszakokhoz képest, 2009 januárjában pedig sor került egy kurd nyelvű televíziócsatorna (TRT 6) bevezetésére, melynek ünnepségén Abullah Gül köztársasági elnök úgy nyilatkozott, hogy ez a lépés erősíti az egységet és a demokráciát – minden esetre a DTP (a kurd párt) képviselői nem jelentek meg, és azzal vádolták az AKP, hogy ezzel akar sikereket elérni a 2009 márciusi önkörmányzati választásokon. Emellett pedig ígéretet tettek kurd nyelvi szakok egyetemi felállításáról is.
2) Új nemzeti identitás: Az AKP kommunikációja szintén az egységet kívánja megteremteni, bár messze áll attól, hogy megnyugtatóan rendezze a kurd kérdést. Erdoğan által kifejtett nemzeti gondolat, ami az amerikai identitáshoz hasonlóan nem az etnikai származáshoz, hanem a területiséghez köti az identitást, ő is többször a „törökországiság”-ról (Türkiyelilik) nyilatkozott.
3) Oktatás: lehetővé vált magániskolákban a kurd és más nyelvek oktatása; azonban ezt elég kevés siker övezte.
4) Új hangnem: mint már láttuk, a török vezetés más hangot üt meg a kisebbségekkel kapcsolatban. A török nemzeti identitást érintő tabukat is egyre több kihívás éri az utóbbi években. Az örmény népirtást érintő vitában is egyre többen vallják azt, hogy Törökországnak bocsánatot kellene tennie a történtekért (2008 őszén volt egy internetes bocsánat-kérés hadjárat és természetesen ellenhadjárat is). Szintén történelmi jelentőségű tény volt Abdullah Gül kurdisztáni útja 2009 márciusában (nem kisebbségi szempontból, hanem politikailag legalábbis).
Mindezek ellenére a török kisebbségpolitika problematikus maradt. Nincsenek a kisebbségi kérdést szabályozó törvények (kivéve az 1923-as lausanne-iakat), mindmáig érintetlen maradt a nem szunnita nuszlim vallási kisebbségek helyzetét rendező intézkedések.
Pedig a realitások talaján maradva Törökország messze áll a nemzetállamtól. Noha alkotmánya szerint mindenki török, és a statisztikai intézet kiadványaiban nem szerepel a nemzetiség vagy kisebbség rovat, az etnikai-vallási térkép nagyon tarka.
2007-ben a Nemzetbiztonsági Tanács (Milli Güvenlik Konseyi) felkérésére egy kutatócsoport egy tanulmányt készített az ország lakosságának etnikai megoszlásáról. Mivel nem általános népszámlálás készült, emiatt az adatokat fenntartásokkal kell kezelni.
Az eredmények értelmében a Törökországi „törökség” mintegy 50 millió főt tesz ki (73 milliós lakossággal számolva ez kb. 68%-ot jelent), azonban ez a címszó is különböző etnikumokat takar. Számon tartanak köztük türkméneket, azerieket, tatárokat, terekeméket, karadzsájokat, yörüköket és taxtadzsikat. További öt millió fő a törökösödés előrehaladottabb fázisában tart, ezáltal a törökök legfeljebb az ország lakosságából 55 milliót, azaz kb. 75%-ot tesznek ki.
Az ország legnagyobb kisebbségét a kurdok adják. A hozzájuk nyelvben és kultúrában közel álló zazákkal együtt számuk 12,6 millió fő, azaz 17% (ebből 2,5 millió már jelentősen előrehaladt az etnikai tudat elvesztésében). Ezzel ellentétben elgondolkodtató, hogy a tanulmány szerint az elmúlt évtizedben a kurdok növelték az arányukat a népességben. Tehát a kivándorlás és asszimiláció ellenére a kurdok súlya továbbra is növekedni látszik. Bár a török választási küszöb 10%, de a jelenlegi kurd parlamenti párt (melyet az elmúlt években többször megpróbáltak feloszlatni, illetve a PKK-val fenntartott kapcsolatokkal vádolják), a DTP támogatottsága a kurd többségű területeken biztosnak tűni; ráadásul a nyelvi és egyéb jogok kiterjesztésével a kurd etnikum identitástudata is valószínűleg erősödni fog. Elgondolkodtató, hogy egy független iraki Kurdisztán színre lépése mennyire gyorsítaná fel ezt a folyamatot.
A cserkeszek 2,5 milliót tesznek ki, azonban több, mint 80%-uk elveszítette már nyelvi önállóságát. A meglévő cserkesz szervezetek azonban a népcsoport számát 6 millióra teszik, és további nyelvi jogokat követelnek.
Grúzok. Grúzia függetlenedése után etnikai újjáéledés játszódott le közöttük, azonban nyelvüket javarészt ők is elveszítették. A lázok száma kb. 100 ezer fő (más becslések fél millióra teszik számukat). Az ő körükben is „népi reneszánsz” figyelhető meg az utóbbi években. A bosnyákok száma 2 millió, az albánoké 1,3 millió, azonban nagy részük töröknek vallja magát. Az arab lakosság, mely jellemzően az ország délkeleti területein él, kb. 870 ezer fő.
A pomákok számát 600 ezer főre teszik, azonban legnagyobbrészt eltörökösödtek. A cigányok pedig 700 ezer fő körül vannak, nyelvükben többségében eltörökösödve.
A vallási kisebbségek terén: a görögök 15 ezer fő számlálnak, a zsidók kb. 20 ezret, míg az örmények 60 ezer fővel a legnépesebb keresztény közösséget alkotják. A muszlim, azonban nem a szunnita iszlámot követő alevik száma 11 millió.
A jogok kiterjesztése sajátos reakciót indít el: a növekvő számú kurd népesség az EU-csatlakozással a hátában igen jó alkupozíciókat szerezhet meg magának. A kurdok adott jogokat, azonban a többi kisebbségi vezető is követeli: a cserkeszek, lázok stb. általában ezzel az érvvel szoktak fellépni.
A nyomás tehát egyre nagyobb a török nemzetállami koncepción. Valószínűsíthető, hogy a kisebbségi jogok kiterjesztése le fogja lassítani az asszimilációs trendeket. Mindezekkel együtt a törökök legnagyobb félelme továbbra is a kurdok fognak maradni, mivel az arányaiban pár százalékot kitevő „kis népek” kérdéses újjáéledése nem fog felvetni határproblémákat. Viszont a kurd önállóság továbbra is ott leng Ankara feje fölött. Az új kérdés inkább az, hogy az új, „liberálisabb”, „EU-komformabb” politikával mennyire tudja Törökország a kisebbségek lojalitását is megőrizni vagy éppen megszerezni.
