MCC Történelem szakirány blogja

Németország Európa egyensúlyának felborítója, a liberális mintademokrácia, a nácizmus, majd keleti területein az egyik legkeményebb kommunista rezsim hazája. Két évtizede annak, hogy leomlott a berlini fal és elindult az újraegyesítés nehéz és problémákkal teli folyamata, amely azóta is formálja az ország fővárosának képét.  Ebben az írásban megpróbálom a jelenlegi Németország múlthoz való viszonyát Berlin építészeti, múzeumi és műemléki jellegzetességein keresztül bemutatni. A válogatásom nagyon szubjektív és semmiképp sem nevezhető teljes körűnek, csupán az első néhány kint töltött hetem benyomásait tükrözi.   

 

Németország és ezzel együtt Berlin, mint főváros sajátos helyzetben van európai társai között. Egyfelől egy olyan viszonylag fiatal államisággal rendelkező ország központja, amelyben mind a mai napig nagyon erősek a regionális különbségek, másfelől, majdnem 30 évig egy széles határsáv szelte ketté a korábban egységes várost. Az egykori porosz főváros ráadásul amellett, hogy közel sem büszkélkedhet olyan gazdag középkori történelemmel, mint mondjuk Párizs, vagy akár Bécs még a legtöbb európai városnál is jobban megszenvedte a második világháború pusztításait. Pontosan ennek a speciális helyzetnek a hozadéka, hogy rendkívül nagy „szabad terület” állt és áll mind a mai napig a hatalom birtokosainak rendelkezésre. Ezt mind a múltban mind most ki is használják, így lehetséges, hogy több egymástól gyökeresen eltérő ideológia szimbolikus épületei párhuzamosan megtalálhatóak itt.    

 

 

Elsőként mindjárt a talán legproblémásabb időszakkal, a német történelem legsötétebb fejezetével a hitleri Harmadik Birodalommal kell foglalkoznunk. Viszonylag közismert tény, hogy még a II. világháborút megelőzően és alatta is számos grandiózus terv született Berlin átalakításáról és egy új árja német birodalmi központ, Germania létrehozásról.

A tervekből végül nem lett semmi, mint ahogy a Harmadik Birodalom fővárosa is elpusztult a bombázásokban és az öldöklő berlini csatában. Ma az egykori náci rezsim idejéből igen kevés épület áll, ugyanis érthető módon a viszonylag épségben megmaradtak többségét is 1945 után lebontották. A meglévő két leghíresebben az a közös, hogy mindkettő az 1936-os berlini olimpiára készült el. A 2006-os labdarugó világbajnokság döntőjének helyszínéül szolgáló Olimpiai Stadion, és a tempelhofi repülőtér  mindmáig igen kedvelt turista célpontok. Ez utóbbi, Európa legnagyobb irodaépülete, már nem tölti be eredeti rendeltetését, jelenleg irodák, a rendőrség egyes hivatalai, valamint múzeum működik benne. Ennek ellenére kihaltságában még így is rendkívül impozáns épület, meglátogatva elképzelhetjük, hogy hogyan is nézett volna ki Hitler győzelme után Germania, az új Berlin. Külön érdekes, hogy a repülőtér előtti teret a „Légihíd terének” hívják, ott áll az az emlékmű, amely az 1948/49-es berlini légihíd szövetséges áldozataira emlékeztet.

 

      

Ha a Harmadik Birodalomról esik szó nem lehet megkerülni az antifasizmus, fasizmus, antiszemitizmus kérdését.  

Magának az antifasizmusnak is kétféle megközelítése létezik, létezett Németországban. Az első az egykori NDK-ban kialakult gyakorlat, amelynek lényege, hogy az állam, híján a német nemzeti folytonosságnak, magát elsősorban a hitleri Harmadik Birodalommal és az NSZK-val szemben definiálta. Vagyis a nyugat-német államot a náci Németország örököseként tüntették fel. Az NSZK-ban is teljes mértékű elhatárolódást hirdettek a Harmadik Birodalomtól, azonban ez nem annyira központosítva sokkal kevésbé erőszakosan ment végbe. (például nem került sor az egykori nácik közéletből való teljes kizárására). Hosszú távon azonban feltétlenül eredményesebb volt ez a politika, bizonyítja ezt például, hogy nyugaton sokkal kisebb a jobboldali szélsőségesek támogatottsága, mint keleten (ennek persze nyilvánvaló gazdasági okai is vannak).    

A jelenlegi helyzetben az egyesült Németországban elsősorban a náci múlt teljes feltárására és bemutatására törekednek, folytatva a nyugati típusú hagyományt, de nem megtagadva ennek „keleti” módját (lásd később szovjet katonai temetők). Nem véletlen, hogy például Magyarországgal ellentétben (pl. Terror Háza, illetve a jobb és baloldal Szálasi-Rákosi, Horthy-Kádár retorikája) múzeumi és emlékhelyi megoldásaiban még véletlenül sem kapcsolják össze az NDK-ban elkövetett bűntetteket a nácik rémtetteivel. Alapvetően három érdekes múzeumról/emlékhelyről szeretnék írni. Az első az Európában meggyilkolt zsidók emlékműve.

 

 

 

 

 

 

A Brandenburgi kaputól alig pár száz méterre található emlékhelyet Peter Eisemann New Yorki építész tervezte és 2004-re készült el. A 2711 beton sztéléből álló labirintusban lévő folyosók végig egyenetlenek, az emlékmű középső részén a látogatóban a teljes bizonytalanság érzését keltve. A helyet egy komplett látogatóközpont egészíti ki. Itt talán érdemes egy távoli párhuzammal megnézni, hogy mi a helyzet Magyarországon. A berlini emlékműnél két évvel később avatták fel a magyarországi kommunista uralom szimbolikus pontján, az egykori Sztálin és Lenin szobor helyén lévő 56-os emlékművet. Sajnos azonban itt ezt nem egészíti ki semmilyen a látogatót segítő, vagy éppen csak tájékoztató emlékközpont. Ez különösen azért szomorú, mert a magyar állam mind a mai napig nem tart fenn olyan múzeumot, amely kifejezetten az 1956-os magyar forradalommal foglalkozna, megmutatva annak sokféle aspektusát, illetve értelmezési lehetőségeit. (a magyarországi Holokauszt esetében szerencsére sokkal jobb a helyzet.)    

 

Az előző emlékműtől eltérő módon a földrajzi hely szellemére tudatosan hagyatkozik (sőt erre épít) a másik még teljesen el sem készült emlékközpont, a Topographie des Terrors. Az egykori birodalmi SS  központ helyén jelenleg is épülő múzeum, célja, hogy az itt 1933 és 1945 között zajló rémtetteket bemutassa. Addig is, amíg teljesen el nem készül, egy szabadtéri kiállításon tekinthetik meg a látogatók a jövendőbeli kiállítás témáját. Egyébként itt külön tárgyalják minden komolyan érintett európai ország saját „nemzeti” holokausztját, így a Magyarországét is.   

 

Alig párszáz méterre ettől amúzeumtól, a Stauffenberg utcában áll a Német Hadügyminisztérium, amely mind a mai napig ugyanabban az épületben működik, mint 65 évvel ezelőtt. Ennek egy részét, (azokat az irodákat, amelyekben Stauffenberg ezredes és társai az 1944. július 20-i puccsot irányították) átalakították a Német Ellenállás Emlékhelyévé (Gedenkstatt des Deutsches Wiederstand). Az emlékközpont tudatosan épít a hely „szellemére”, például külön táblákról tudhatjuk meg, hogy most pontosan melyik helyen dolgozott Stauffenberg ezredes, vagy éppen hol menekült öngyilkosságba Beck tábornok.

A múzeum talán egy kicsit túl jól is sikerült, rengeteg dokumentumot, levelet, tárgyat gyűjtöttek össze, egészen az egyházi, kommunista, diák ellenállástól a legismertebb július 20-i katonai puccsig. Természetesen Németország esetében is előkerülnek hasonló történelmi kérdések, mint például Magyarországon Ságvári Endre és a kommunista ellenállás szerepe (t.i. nem mindenki volt demokrata, aki ellenállt a fasizmusnak). Érdekes adalék, hogy Erich Mielkét az egykori Stasi főnököt, a 90-es évek elején elítélték egy német rendőr 1931-es (!) meggyilkolása miatt, sőt az akkor nyolcvanas évein már túl járó ex-miniszter egy jó ideig börtönben is ült.  (persze azért az 1931-es Németország közel sem keverhető össze az 1944-es Magyar Királysággal.)  

 

Az új egységes Berlinben egyébként számtalan a nácizmus áldozataira emlékeztető emlékművel találkozhatunk, ugyanúgy sok ellenállókról elnevezett utca található a térképen. Mondhatjuk, hogy szinte az összes jelentős társadalmi csoportnak, politikai erőnek, egyháznak megvan a „saját” ellenállója, mártírja, akire hivatkozási alapként lehet tekinteni. Csak két példa a számtalan emlékhely közül: A Reichstag előtt áll a weimari köztársaság 1933 és 1945 között meggyilkolt parlamenti képviselőinek emlékműve. A Humboldt egyetem udvarán még a fordulat előtt elhelyeztek egy emlékfalat, amellyel a  kivégzett hallgatókra emlékeznek ( az egyetem kollégiumait egyébként a magyar gyakorlathoz részben hasonlóan az NDK-ban is ellenállókról nevezték el, pl. itthon Schönherz Zoltán ).

 

Talán a leghatásosabb német háborúellenes épület a Kaiser-Wilhelm Gedächtnis Kirche-ről (a Vilmos Császár emléktemplom). Az épület I. Vilmosnak az első német császárnak az emlékre készült 1895-ban. I. Vilmos uralkodásra összesen három nagy háború (Dánia ellen 1864, Habsburg Monarchia 1866, Franciaország 1870-71) esett, amely során egyesítették Németországot, megalapozva a német nagyhatalmi dominanciát.

 Az ő emléktemploma 1895-ben nyilvánvalóan nem csak a személyének, hanem a porosz militarizmusnak is egyfajta emlékhelyéül szolgált. Az épület azonban 1943-ban egy bombatalálat következtében nagyon súlyosan megsérült. A háború után úgy döntöttek, hogy nem építik újjá, hanem mellé egy új modern templomot emelnek, amely Egon Eiermann tervei alapján 1961-re el is készült. A régi megmaradt belső részében egy kis kiállítás számol be az épület történetéről. Két érdekes elsőre nem is figyelemre méltó tárgyat találhatunk itt. Egy kis keresztet, amely Coventry székesegyházának romjai közül került elő, illetve egy ortodox templom keresztjét, amelyek ebben a lerombolt német templomban szimbolizálják a háború utáni megbékélést. (Coventry a német bombázásoktól legtöbbet szenvedett angol város volt, középkori katedrálisa nagyon súlyos károkat szenvedett).

      

 

Elsőként nem kerülhetjük meg, hogy néhány szót szóljunk Kelet és Nyugat együttéléséről. A Berlin keleti részén lévő utcanevekkel és épületekkel az új állam viszonya erősen ambivalens. Itt is a fokozatosság elvét érvényesítették, vagyis nem került sor „teljes” nyugatosításra, ugyanakkor szép lassan igyekeznek az NDK szimbólumait kiszorítani (vagy esetleg átalakítani) Berlin belvárosából.  

Ennek talán legfontosabb és legtöbbet vitatott lépése a korábbi keleti állam szimbolikus felvonulási terén álló Palast der Republik (egy modern betonépület Berlin történelmi belvárosában)  lebontása. Az egykori Népi Kamara épületének helyén eredetileg a Stadtschloss, I. Frigyes, az első porosz király idejében épült barokk uralkodói központ állt. A palota a II. világháborúban súlyosan megsérült, és az NDK vezetése 1950-ben lebontatta a romokat, kialakítva az új német állam felvonulási terét a Marx-Engels Platzot. A német kommunistáknak amúgy is elég markáns elgondolása volt Berlin újraépítésről, így nem csoda, hogy egy porosz uralkodói épület újjáépítése nem is jött számításba. A történet akkor válik igazán érdekessé, amikor az NDK megkezdte Berlin belvárosában a szimbolikus térfoglalást és az 1976-ban elkészült az egykori királyi palota helyén a Palast der Republik. (a városképet nagyban uraló TV-torony már 1969-től áll).  Az épület több funkcióval bírt, egyfelől az NDK törvényhozásának központja volt, másfelől valóban a nép palotájának szánták, éttermek és bárok is működtek benne.  1988 után bezárták, mert igen nagy mennyiségű azbesztet használtak fel az építkezések alatt. Heves politikai viták kíséretében 2005-ben megkezdték a lebontást, amelyet 2007-ben be is fejeztek. Jelenleg a régi Stadtschloss  újraépítését tervezik, amellyel visszaállítanák a belváros ezen részének hagyományos klasszicista stílusát. Poroszország úgy néz ki visszavágott.

A belváros NDK „mentesítése” azonban közel sem teljes és most a fal leomlásának 20 éves évfordulóján nem túlzás azt állítanunk, hogy nem is lesz ez már soha cél. Az egykori Kelet-Berlin belvárosának több pontján is vannak a szocialista időkből megmaradt utcanevek, többek között az 1919-ben meggyilkolt kommunista pártvezérről Karl Liebknechtről elnevezett utca és híd, valamint a berlini TV torony árnyékában Marx és Engels közös szobra. Hasonlóan a kommunizmus szellemi atyjának nevét viseli az NDK egykori felvonulási útja a sztálinbarokk pompával megépített Karl Marx (egykori Sztálin) sugárút. Maga az utca, amelyet Németország legnagyobb emlékművének szoktak nevezni igazi iskolapéldája a grandiózus építkezéseknek. Az érdeklődőknek több, kilométer hosszan végig külön tájékoztató táblákon mutatják be az építkezés történetét illetve az utcán zajlott fontos eseményeket (pl. az 1953-as munkásfelkelést).

 

Ebből a néhány kiragadott példából talán túlzás messzemenő következtetést levonni, azonban az biztos, hogy a jelenlegi Németország emlékezetében éles választóvonal húzódik az 1945 (49) előtti és utáni időszak személyiségeinek megítélésben. Azaz, az 1945 előtt a kommunista mozgalomban résztvevők (különösen, ha valamilyen módon harcoltak a nácizmus, vagy más szélsőjobboldali mozgalmak ellen) az elfogadott kategóriába tartozhatnak, míg az NDK-t, mint a megvalósult szocializmust már nem tekinti örökségeként az új, immáron 19 éve egyesült német állam. Ez persze közel sem ilyen egyszerű, a különböző politikai pártok között egyes személyek megítélésében éles különbségek lehetnek. (pl. mennyire segítette elő a kommunista Ernst Thälmann szociáldemokrata ellenessége Hitler hatalomra jutását)

Ennek a „kronologikus” megközelítésnek persze lehetnek buktatói, elég, ha arra gondolunk, hogy Erich Honecker az NDK leghíresebb és leghírhedtebb vezetője ugyanúgy megjárta a náci börtönöket, mint Konrad Adenauer az NSZK kancellára. 

 

 

Budapesten szó szerint és átvitt értelemben egyaránt igen komoly viharok dúltak és dúlnak Szabadság téri szovjet emlékmű körül. Az ezredforduló óta amúgy is eléggé előtérbe került a hadisírok kérdése, mint a külföldön lévő magyar katonatemetők, mind az itthoni szovjet, illetve szövetséges hadisírok kapcsán. Nézzük mi a helyzet Berlinben. A történelmi előzményekhez tartozik, hogy a Wermacht és a Vörös Hadsereg utolsó öldöklő ütközetének helyszínéül szolgáló városban és környékén 1945 tavaszán több, mint 40.000 katona és körülbelül 30.000 civil halt meg a harcokban. Itt most két nagy szovjet háborús emlékműről szeretnék beszámolni, az egyik Nyugat a másik az egykori Kelet-Berlinben található. 

Kezdjük a kelet-berlini, treptowi szovjet katonai temetővel, amely a sztálingrádi után a legnagyobb szovjet háborús emlékmű a világon!

Maga a helyszín kettős funkcióval bír, egyfelől sírhelye több mint 5000 szovjet katonának, akik a berlini csata során vesztették életüket, másfelől emlékmű a náci Németországot legyőző Vörös Hadseregnek. A nemrég felújított emlékhelynek már a méreteti is lenyűgözőek. Legismertebb része a széttaposott horogkereszten álló vörös katona, aki karján egy gyermeket tart.

Külön érdekes, hogy a Nagy Honvédő Háború harcait összesen 16 darab szimbolikus (a katonákat nem ide temették) szarkofágon jelenítették meg. A beton négyzetek oldalán domborműveken ábrázolták a háború eseményeit, illetve mindegyikre egy-egy az aktuális témához tartozó Sztálin idézeteket írtak fel. Az egykori diktátor aranybetűs szavai mind a mai napig a helyükön vannak, de 1953 óta igen komoly viták dúlnak körülötte, legutóbb a helyi kereszténydemokraták tiltakoztak ellenük. Az emlékparkot egyébként 1949. május 8-án avatták fel, és az NDK egyik szimbolikus helyeként funkcionált; a korábban már említett Marx-Engels Platz mellett az állami ünnepségek állandó díszletéül szolgált. 1990 után Helmuth Kohl és Borisz Jelcin megállapodása értelmében az új egységes német állam átvette a sírok gondozását és az emlékparkot mind a mai napig igen jó állapotban meg is őrizték.

 

A másik talán még érdekesebb szovjet katonai emlékmű és temető az egykori Nyugat-Berlin területén található, alig pár száz méterre az egykori határtól. 1945. november 11-én, tehát nem sokkal a harcok befejezése után avatták fel. Az emlékhely a város teljes kettéosztottságakor is hivatalosan szovjet terület volt a brit zónán belül.

Méreteiben jóval kisebb, mint a treptowi, 2000-2500 szovjet katona nyugszik a területén, egy részüket itt név szerint is feltüntették. Az emlékmű előtt a hidegháború alatt is mindig szovjet katonák posztoltak, sőt komoly nemzetközi botrány lett belőle, amikor az egyik szovjet katonát meglőtte egy német neonáci. Különös rituálé zajlott le minden évben a győzelem napján, amikor egy szovjet katonai küldöttség átlépte a szigorúan őrzött határt és megkoszorúzta az emlékművet.

 

 

A fenti néhány példa alapján talán túlzás túl sok messzemenő következtetést levonnunk, azonban néhány jellegzetes dolog alig pár hétnyi berlini tartózkodás után is rendkívül szembeötlő. Egyfelől az biztos, hogy nagyon kevés olyan várost találunk Európában amelyben ennyire kicsi területen ennyiféle különböző ideológia irányzat, eszme, történelmi korszak nyomta volna rá a bélyegét. Másfelől - és talán ez lehet nekünk magyaroknak is a legnagyobb tanulság – az egységes Németországban komoly koncepció létezik arra, hogy miként kezeljék és dolgozzák fel a múlt pozitív és negatív örökségét egyaránt.

 

 

R.T.