MCC Történelem szakirány blogja

      Ilyenkor év vége felé divatosak az újságokban a különféle összesítések és visszatekintések. Ez a cikk is ilyen visszatekintés, a címben megnevezett tanácsadó cég júliusi keltezésű régiós vállalati toplistája és a hozzáfűzött elemzés kivonata, amely a 2008-as év és 2009 első negyedének trendjeiről szól, de azt hiszem, a hasonló alaposságú áttekintések közül mégis a legfrissebb.

Egy vállalati toplista természetesen az, ami: sem több, sem kevesebb nem derül ki belőle, mint hogy egyes szektorok legnagyobbjai bizonyos gazdasági mutatók tekintetében hogyan teljesítettek az adott időszakban. A jelentés erényének tartom ugyanakkor, hogy az egyes országokról szóló háttéranyagokkal egészül ki, melyeket helyi közgazdászok írtak – ez mégiscsak némi autenticitást kölcsönöz az egyébként a nyers számok alapján tájékozódni igyekvő dossziénak.

Ennyi bevezető után a lényegre térek. 2008-ról 2009-re régiónk a világgazdaság egyik üdvöskéjéből a pánikba esett befektetők Szodomájává vált – tévedés ne essék, nem a romlottság miatt, hanem csak abban az értelemben, hogy nagyjából ők is úgy menekültek pénzükkel együtt, mint Lót és családja a kénkővel elpusztított városból: vissza se nézve. Az első csapást ugyan a Lehmann-csőd jelentette – Magyarország már ekkor megingott és az IMF-EU hitelért folyamodott – de a valódi összeomlást a Moody’s londoni hitelminősítő 2009. februári értékelése hozta el, mely szerint Közép-Európa tele van visszafizethetetlen, bedőlésre ítélt hitelekkel. Márpedig a világnak ekkoriban már nagyon nem hiányoztak a bedőlő hitelek. Végül is a közvetlen veszély hamarosan elhárult, minthogy kiderült: többségében magánadósságról van szó, melyre az államok és jegybankjaik nem vállaltak garanciát, ezzel ellentétben az érintett vállalatok zömmel nyugati tulajdonosai hajlandóak helyt állni, és nem hagyják összeomlani törékeny leányaikat. Természetesen az IMF és az EU mentőcsomagjainak szerepe sem elhanyagolható.

Mindazonáltal válság és összeomlás volt – a régió devizáinak, így a forintnak is masszív, 20-30%-os gyengülésével kísérve – amelynek oka viszont eltérő a nyugati pénzügyi krachétól: Közép-Európa bankjainak nem voltak „toxikus”, vagyis fedezetlen eszközei, ők nem vásároltak a subprime értékpapírokból. (Ezért tűnt 2008-ban sokak számára elfogadhatónak az ún. decoupling elmélete, vagyis hogy térségünk egyáltalán nem lesz érintve a válságtól.) Itt azonban más gondok voltak, mégpedig kétféle: egyrészt a régió országainak rendkívüli nyitottsága és export-kitettsége, amely szükségszerűvé tette, hogy kövessük Nyugat-Európa dekonjunktúráját, illetve a magas eladósodottság. Ez utóbbi régiós szinten egyértelműen magánadósságot jelent, több országban így hazánkban is azonban – jól tudjuk – a GDP 80%-át ostromló állami tartozás még hozzáadódik ehhez, tovább súlyosbítva a helyzetet. Amíg a GDP a régióban évi átlag 7,2%-kal nőtt, addig nem volt baj az adóssággal, de mikor kiderült, hogy az exportra termelő vállalataink piacain észlelhető recesszió a mi GDP-nket is vissza fogja vetni, akkor kitört a pánik.

Három csoportra oszthatjuk a régió országait.[1] Először is vannak a kötött árfolyam áldozataivá vált országok. Az euróhoz kötött árfolyamot tart fenn Észtország, Lettország, Litvánia, Bulgária, és a Nyugat-Balkán néhány országa is. Ezek nem engedhették meg, hogy devizájuk gyengüljön, de ez jegybankjaiktól óriási áldozatokat követelt: el kellett adniuk külföldi devizatartalékaikat, hogy mesterséges keresletet generálhassanak saját fizetőeszközük iránt. Ezen túlmenően a három balti köztársaság különösen is az export- és hitelvezérelt ultragyors növekedés csapdájába esett.

A második csoport szabadon lebegő árfolyamot alkalmaz, ennek viszont az a hátránya, hogy a nemzeti fizetőeszköz leértékelődésével párhuzamosan a devizahitelek törlesztőrészletei megnőnek. De jellemző erre a csoportra az is, hogy a növekedés hirtelen kifulladásán túlmenően jelentős egyéb belső problémák is terhelik: elsősorban az államadósság és az állami költekezés magas szintje, amely köztudottan „kiszorítja” a vállalatokat a hitelpiacról, vagyis ezekben az országokban az eladósodás nem a növekedést, hanem az állam kiadásait finanszírozta már évek óta. Ezt a csoportot alkotja Horvátország, Szerbia és természetesen Magyarország. Románia a kettő keveréke: még nem magas az államadósság, ugyanakkor az utóbbi években feltűnően megnőtt a központi költségvetés hiánya; a növekedés ez idáig magas volt és lebegő devizagazdálkodás van.

A harmadik csoport a valamilyen szempontból jól jártak köre: ide tartozik először is Szlovénia és Szlovákia, akik már bevezették az eurót, ezért nem fáj a fejük az árfolyam miatt. Aztán itt találjuk Csehországot is, híresen fejlett iparával és történelmileg stabil gazdaságával (a botrányba fulladt EU-elnökséggel is fémjelezhető politikai instabilitás ellenére a cseh gazdaság jó ideje és jó pár szempont alapján megingathatatlanul a régió legbiztonságosabbika). Végül pedig a régió jelenlegi bezzeg-országa, a 2009-ben is növekedni tudó Lengyelország. A lengyelek egyszerűen kiküszöbölték mindkét válságtényezőt: nem adósodtak el, és az exporttól is jóval kevésbé függenek, mint a többiek, hiszen a hazai piac elég nagy ahhoz, hogy átmenetileg eltartsa a gazdaságot. Főleg úgy, hogy a zloty is együtt zuhant a többi régiós devizával, ez azonban megdrágította az importot, és otthon versenyképesebbé tette a lengyel árukat.

Ennyi rövid makro-elemzés után bárki joggal kiálthat a vállalati toplista után. Az eddig elmondottak azonban hasznosak a cégek helyzetének megértéséhez is. A főbb trendek: lengyel és cseh előretörés, a feldolgozóipar általános visszaszorulása, az energia- és nyersanyagipar stabil pozíciója, és a gyógyszergyártás enyhe térnyerése. Bővebben: a Top 500 árbevételének 35,4%-át adták lengyel cégek, 15,5%-át cseh, 13,6%-át pedig magyar vállalatok 2008-ban. A negyedik Ukrajna volt 11%-kal, majd Románia következik 5,8 %-kal. A többi országnak nincs a gazdasági szektorok többségéből top-vállalata: jellemzően egy-egy energiacéggel képviseltetik magukat. Az összes szektorban egyébként a lengyelek mellett csak nekünk, magyaroknak sikerült beférnünk a bűvös keretbe. Megjegyzés: a lista a vállalatok nettó árbevétele alapján készült.

Az energia- és nyersanyagszektor össz-árbevétele 2008-ban a Top 500 40,3%-át (!) tette ki, a 2007-es 38,4%-kal szemben. Az összeomlott hazai nehézipar tragikus történetéből kiindulva nehéz elhinni, de a nemzeti olajmamutok mellett az acélipar cégei is régiónk legnagyobbjai közé tartoznak: az ArcelorMittal Poland, az ArcelorMittal Kyvyj Rih (Ukrajna) és a US Steel Košice egyaránt ott van a legnagyobb 50 között (igaz, 2008. a magas acélárak éve volt; ennek már vége). A feldolgozóipar visszaszorult, már 2008-ban is csak 21,5%-át adta az össz-árbevételnek, pedig az autóipari krach csak ezután következett. Hasonlóan gondokkal küzd – világszerte – az információtechnológia: tavaly csak 9,9%-ot sikerült kiszakítania. Ígéretes ugyanakkor a nemzetközi konjunktúrának kevésbé kitett gyógyszeripar (2,6%, de növekszik) és a kiskereskedelem-logisztika (23,4%) teljesítménye. A régió legnagyobb bankja továbbra is az OTP, de cseh riválisai, a Česká spořitelna és a ČSOB szorosan ott vannak a nyomában, és a lengyel PKO BP sem marad le (a cseh riválisokról azonban meg kell jegyezni, hogy – hasonnevű szlovák testvéreikkel együtt - rendre az Erste Bankhoz, illetve a belga KDB-hez tartoznak, míg az OTP még „független”).

Csak még egy megjegyzés a magyar vállalatokról: a 2009-es visszaesés alaposan megviselte teljesítményüket, de még így is Közép-Európa élvonalában vannak. Ez megerősíti azt a mind gyakrabban ismételgetett feltevést, hogy a magyar gazdaság sajnálatosan kettészakadt: egy igazán versenyképes (magyar vagy nyugati tulajdonú) multicégek alkotta élcsapatra, és a lemaradó kis- és közepes vállalatok, illetve a rendkívül kiterjedt állami szektor képezte igencsak középszerű törzsgárdára.

Ezek után pedig jöjjön a várva-várt lista, vagy legalábbis annak első 10 helyezettje (nettó árbevétel alapján, 2008-ban):

1.      PKN Orlen (Lengyelország, olajipar)

2.      MOL (Magyarország, olajipar [Slownaft és TVK nélkül])

3.      MetInvest Holding (Ukrajna, bányászati termékek feldolgozása)

4.      Škoda Auto (Csehország, autóipar)

5.      ČEZ (Csehország, áramszolgáltató)

6.      Naftogaz (Ukrajna, földgázellátó)

7.      Groupa Metro w Polsce (Lengyelország, kiskereskedelem)

8.      Audi Hungária (Magyarország, autóipar)

9.      PGE (Lengyelország, áramszolgáltató)

10.  PGNiG (Lengyelország, olajipar)

Aki kíváncsi a lista folytatására, látogasson el a http://www.deloitte.com/cetop500 oldalra! Reméljük, jövőre már egy ismét fellendülő Közép-Európáról szól majd a Top 500-as jelentés.