MCC Történelem szakirány blogja

A témát övező több évi hallgatás és bizonytalanság után az Országgyűlés tavaly nyáron, 77/2008. sz. határozatában[1] definiálta a hungarikumok fogalmát, és kijelölte a védelmükkel kapcsolatos további teendőket.

 

A definíció mindenképpen örömteli dolog, és „szakmai berkekben” meg is volt rá az igény.[2] A kijelölt célok ugyanakkor nem kevéssé ambiciózusak: „[az Országgyűlés] Felkéri a Kormányt, hogy vizsgálja meg a hungarikumok körébe tartozó, Hagyományok–Ízek–Régiók program keretében létrejött, a hagyományos mezőgazdasági termékeket és élelmiszereket tartalmazó gyűjtemény bővítésének és hasznosításának, valamint a határon túli magyarlakta területeken való gyűjtőmunkához szakmai segítség nyújtásának lehetőségét”. Az országgyűlési határozat folyamatosan a Kárpát-medence magyarlakta vidékein felhalmozódott értékekről beszél, utalva az egyetemes, kárpát-medencei magyar kulturális örökségre. Lezsák Sándor, a T. Ház alelnöke pedig az Origónak idén áprilisban nyilatkozva már arról beszélt, hogy a hiába a határozat, a kormány tétlensége miatt a szlovákok a kürtős kalácsot már úgymond „el is happolták” előlünk.[3] S nem kizárólag a kürtős kaláccsal van baj: júliusban a hungarikumok között kiemelt helyet érdemlő tokaji bor körül is fellángoltak a viták északi szomszédunkkal.[4]

 

A tokajival kapcsolatos vitában Magyarország elsősorban azt sérelmezi, hogy az új szlovák bortörvény értelmében az ország más területein, de tokaji szőlőből készült italokat is az eredetvédett, impozáns márkanév alatt lehetne forgalomba hozni, holott az egyébként mindkét fél által referenciaként elfogadott 1908-as magyar jogszabály[5] az ilyesmit szigorúan tiltotta.

 

A közös örökségen, hagyatékon való osztozás a trianoni utódállamokkal még ma sem könnyű feladat. Nem is lehet világosan eldönteni, hogy egy-egy találmány, hagyomány vagy technológia, amely múltunk részét képezi, ugyanakkor jövőnk formálásában is fontos szerepet tölthet be, az egykori Magyarország melyik népétől vagy nemzetiségétől származik, és hogy ezáltal kit illet.

 

A megoldás a tokaji borvidék esetében is az a fajta közös gondolkodás és cselekvés lehet, amelyre szlovák-magyar viszonylatban is nem egy példa van az eurorégiók esetében.[6] Ezek a határ menti együttműködések a szubszidiaritás elvének megfelelő módon igazi regionális tudatot építenek, és új távlatokat nyitnak a schengeni határnyitással fizikai értelemben egymáshoz nagyon közel került népeink együttműködésében. Lehetővé teszik, hogy az illető területek lakói, állampolgárságtól függetlenül, közösen használják ki az adott tájban, gazdasági egységben rejlő lehetőségeket.

 

A hungarikumok, bár a nemzetállamok sajátjaiknak tekintik őket, alapvetően régiókhoz köthetők.[7] Minthogy egy egységes, kárpát-medencei örökségvédelmi rendszer kidolgozására vajmi kevés az esély,[8] úgy gondolom, érdemes lenne a kidolgozandó koncepcióban a regionális együttműködésekre építeni.

---